Az augsburgi vallásbéke Németország területén egyelőre tűrhető állapotot teremtett, mialatt a német birodalmat körülvevő területeken a háború borzalmai dúltak. A helyzet azonban még mindig elég zavaros volt, annál is inkább, mert a császár, noha birodalmi törvény kötelezte a vallásbéke fenntartására, az egyházi fejedelmek és méltóságok megerősítésében a pápai hatalomtól függött. Másrészt a császári hatalmat a választófejedelmek szövetsége s a hatályba lépett választófejedelemségi rendtartás lényegesen korlátozta. A rendtartás szerint a tíz választófejedelmi kerület (osztrák, bajor, frank, sváb, rajnai, alsórajnai, burgundi, vesztfáliai, alsó és felsőszász) ugyanannyi rendi csoportot alkotott, aminek természetesen bizonyos önállóság lett a következménye és ezáltal a császár közvetlen hatalma nagyon megcsorbult. I. Ferdinánd császár (1558-64) kezdetben nem igen érdeklődött a németség sorsa iránt. Spanyol nevelésben részesült és a német nyelvet is csak nehezen sajátította el. Később azonban a német fejedelmekkel való gyakori érintkezései átalakították egyéniségét.

Szigorú katholikus elvei ellenére sem szerette a fanatizmust, sőt kezdetben azon volt, hogy a protestánsokkal békésen megegyezzék. Örökös tartományaiban pedig elrendelte, hogy vallási téren senkit ne zaklassanak. Ez természetesen visszatetszést keltett Rómában, miért is IV. Piusz pápa csak hosszas alkudozások után erősítette meg a császári méltóságban. Kedvenc fia volt a császárnak Ferdinánd, Csehország helytartója, akinek titokban Welser Filippinével kötött házassága rendkívül bántotta az uralkodót és csak évek mulva bocsátotta azt meg, de a házasságból származó gyermekek utódlási jogát nem ismerte el. Ferdinánd császár legidősebb fia Miksa volt, aki a protestantizmus felé hajlott és emiatt atyjának neheztelését vonta magára. Miksa minden spanyol eredetű intézményt gyűlölt és kevésbe mult, hogy nyiltan nem lett protestánssá. A protestantizmus, mint azt az előzményekből már láttuk, gyorsan terjedt a német birodalomban. A nagyobb fejedelmi családok közül már csak a bajor (Wittelsbach) és a Habsburg-család volt katholikus. A vallásbéke után pedig a protestáns áramlat annyira elhatalmasodott hogy a birodalmi városok tekintélyes többsége is lutheránus hitre tért át. A megüresedett egyházi fejedelemségekbe is lutheránus püspökök vagy adminisztrátorok jutottak, akiket a császár méltóságukban megerősített és pápai megerősítés hiánya dacára ezek a püspökök és adminisztrátorok résztvettek a birodalmi gyűlés tanácskozásain is. Egész Németország a protestantizmus hatása alatt állott. Nevezetes volt ebben a korban a protestantizmus térfoglalása Ausztriában és Magyarországon is.

Nemsokára bekövetkezett Ausztria német vidékein a protestantizmus túlsúlyra jutása. Olyan mély és tartós gyökereket azonban, mint Németországban, az osztrák-német területen nem vert a protestantizmus. I. Ferdinánd, noha a vallás szabad gyakorlatát még nem engedte meg, mindazonáltal a protestantizmus térfoglalását komolyan nem tudta megakadályozni. II. Miksa idejében pedig a protestánsok Ausztriában valóságos aranykorszakukat élték. A császár megvonta a jezsuiták nemesi tanintézetének engedélyét, a tanügyet a rendek belátására bízta és szabad vallásgyakorlatot helyezett kilátásba a protestánsok számára, ha egyházilag szervezkedni fognak. Cseh földön mások voltak a viszonyok, mert itt a husziták már elismert hitközségekben éltek, ezek ellen tehát a katholikus tartományi kormányzó vagy fejedelem mit sem tehetett. Csehország területének túlnyomó része protestáns kezekbe jutott. Morvaországban a nemeseknek oly nagy száma tért át a protestantizmusra, hogy Ludanic Vencel főkapitány Ferdinándnak a szemébe merte mondani, hogy előbb pusztul el egész Morvaország, semhogy vallási dolgokban kényszert tűrjön el.

 

 

II. Miksa uralkodásának utolsó éveiben már mutatkoztak a Habsburg felekezeti politika irányváltozásának előjelei.

A német protestantizmusban beállott szakadások a császárt arra késztették, hogy Spanyolországhoz és ennek politikájához csatlakozzék. Don Carlos halála után Miksa legidősebb fia, Rudolf részére megnyílt az út a spanyol trónhoz s Rudolfot nevelés céljából atyja Spanyolországba küldte. Ugyanezek a kilátások kecsegtették Rudolf öccsét, Albrechtet, Németalföld későbbi helytartóját. Ekképpen a német Habsburgok lassanként benső összeköttetésbe, érdekszövetségbe léptek Spanyolországgal, ami azt bizonyította, hogy a Habsburgok mindig arra törekedtek, hogy családi érdekeiket védelmezzék s az uralmuk alatt álló népek érdekeivel pedig mitsem törődtek. II. Miksa utóda, II. Rudolf (1576-1612) legelső tette az volt, hogy atyja protestáns tanácsadóit elbocsátotta, illetőleg mellőzte. Hogy Rudolfnak, mint uralkodónak, jóravaló eszméi voltak, azt tagadni nem lehet, de tervei kiviteléhez nem volt elég akarata, erélye. Csakhamar kitűnt, hogy nem termett uralkodói székbe. Rudolf ugyanis, alighogy trónra jutott, nem annyira birodalma politikai s társadalmi bajai iránt érdeklődött, hanem jórészt tudománnyal, művészettel kezdett foglalkozni. Némi érzéke volt ugyan ezekhez, de csakhamar a titokzatosságok felé hajlott, csillagászat, vegyészet keltették fel az érdeklődését és idejének javarészét az aranycsinálás titkának kutatására fordította. A prágai Hradsinban rendezkedett be, ahol könyveket, festményeket, természettudományi műszereket gyűjtött.

Prágából valóságos birodalmi központot teremtett, mert érthetőleg ott kezdett lüktetni az igazi fővárosi élet, ahol az uralkodó tartózkodott. Rudolf tudományos kutatásai közben birodalma dolgait csakhamar teljesen elhanyagolta. Magába zárkózottá lett, folyton csak misztikusan berendezett lakosztályában tartózkodott, kerülte az emberekkel való érintkezést. Nem csoda, ha a tényleges uralmat voltaképp nem ő gyakorolta, hanem mindent átengedett minisztereinek és azoknak, akik a főméltóságokba jutottak. Rumpf Farkas főkamarás és Trautsohn Pál főmarsal voltak ezek között a legjelentékenyebbek. Csakis így történhetett, hogy a jezsuita rend akadálytalanul terjeszkedhetett nemcsak Ausztriában, hanem az egész német birodalomban is. Köln, Ingotstadt, München, Dillingen, Münster és Heiligenstadt jezsuita központok lettek. A nemesi családok gyermekeinek nevelése jezsuita kezekbe jutott. Megindult az ellenreformáció harca a protestantizmus ellen. Természetes, hogy elsősorban az úgynevezett egyházi fejedelemségek visszahódítása volt a cél. Az eljárás itt igen egyszerű volt. A protestáns lelkészeket, tanítómestereket kiutasították és helyükbe szigorúan katholikus gondolkodású férfiakat ültettek s a templomokat visszaadták a katholikusoknak. A protestánsok ilyen körülmények között csak az áttérés, vagy kivándorlás között választhattak. A katholikus mozgalomnak német földön segélyére volt a német protestánsok belső egyenetlenkedése is.

Különösen a lutheránusok hasonlottak meg egymás között, mert egyik részük a “tiszta lutheranizmus”-t, a másik a gyakorlati lutheranizmust hirdette. Növelte a protestánsok egyenetlenségét az a körülmény is, hogy a lutheránusok és a kálvinisták között az ellentét hova-tovább nagyobb és nagyobb lett. Német fejedelmek és hercegek, aszerint, amint Luther, vagy Kálvin tanait követték, a saját meggyőződésüket, ha kellett, erőszakkal is alattvalóik nyakába varrták és megtörtént, hogy Lajos szász fejedelem száműzte a kálvinista papokat és csak a lutheránusokat tűrte meg, utóda alatt ellenben épp a fordítottja történt ennek. A protestánsok belső egyenetlensége, sőt gyűlölködése tette lehetővé, hogy a német birodalmi gyűlésen a katholikusok többséghez jutottak és ezzel a német birodalom ügyeinek további vezetése katholikus szempontok szerint történhetett. A regensburgi birodalmi gyűlésen a katholikusok már annyira túlsúlyban voltak, hogy a protestáns adminisztrátorok részvétele ellen tiltakozni mertek és ekképp lassan bár, de következetesen katholizálták a német birodalmi gyűlést. A protestáns fejedelmek és városok most már komolyan kezdtek a protestáns únió eszméjével foglalkozni. Ez azonban hosszas egyenetlenkedés után csak 1608-ban tudott valóra válni. A vezetőszerepet a pfalzi választófejedelemség kapta s az únió mindennemű katholizáló mozgalom ellen tíz évre köttetett meg.

Hogy a protestánsok úniója nem maradhatott sokáig méltó felelet nélkül, afelett maguk a protestáns fejedelmek sem voltak kétségben. Csakhogy míg a protestáns únió igen gyönge volt a nagyarányú birodalmi kérdések megvédelmezésére s a protestáns akarat keresztülvitelére, addig a most keletkező katholikus liga erő, befolyás, szervezet szempontjából messze túlszárnyalta a protestánsok szövetségét. Egy tetterős férfiú, Miksa bajor fejedelem állott a katholikusok élére. Miksa kitünő nevelésben részesült. Jezsuiták tanították s nemcsak hitbuzgó katholikus, hanem lelkiismeretes, kötelességtudó fejedelem volt. Rendet teremtett országában, az elharapózott, lelkiismeretlen hivatalnokuralomnak véget vetett s az ország pénzügyeit rendbe hozta. Hadsereget teremtett, erős kézzel uralkodott és a bajor fejedelemséget magas színvonalra emelte. Miksa fejedelem 1609-ben állott a katholikus liga élére, amelyben egyesítette a délnémet világi és egyházi fejedelemségeket. Érdekes, hogy ebből a ligából Ausztriát szándékosan kihagyták.

 

 

A Habsburg-ház uralma alá tartozó országok I. Ferdinánd halála után nem voltak egy kézben. II. Miksa császár kapta Ausztriát, Csehországot és Magyarországot. Károly főherceg Stájerország, Karintia, Görz, Isztria és Trieszt kormányzója lett. Ferdinánd főherceg pedig Tirol élére jutott.

Ez a felosztás Miksa halála után is érvényben maradt, II. Rudolf alatt a fiatalabb főhercegek helytartósági méltóságokba jutottak. A Habsburg-ház országainak kormányzása azonban ugyanazen elvek szerint történt. Az uralkodóház mindenütt kísérletet tett arra, hogy az egyházi újításokat elnyomja és a fejedelmi hatalmat a rendek szabadságának hátrányára növelje, mert a rendek szabadsága tette lehetővé a protestantizmus terjedését, a protestantizmus pedig erősítette magát a rendiséget. Az osztrák protestantizmusnak az volt a hátránya, hogy jogai nem törvényekben gyökereztek, hanem Miksa császár személyes szóbeli engedélyében s az osztrák protestantizmus egyházilag alig volt szervezve. Másrészt a katholikus intézmények, nevezetesen a püspöki hatalom, mindenütt fennmaradtak, a kormányzatnak tehát szervezett hatalmi eszközök állottak a rendelkezésére. A reakció a legkorábban az úgynevezett belső osztrák területen indult meg. Itt Károly főherceg volt a helytartó, aki hajlandónak mutatkozott a felmerült vallási, egyházi ellentétek békés elsímítására. Maga II. Miksa császár is irtózott az erőszakos rendszabályoktól, annál inkább, mert a rendek a török háború költségeit csakis felekezeti engedmények ellenében voltak hajlandók megszavazni, sőt 1569-ben kijelentették, hogy az adófizetést azonnal beszüntetik, ha csak egyetlen protestáns lelkésznek is baja esik. Károly főherceg legalább a nemesség számára biztosította a vallásszabadságot.

De a nemesek az engedményeket szaporítani, kiterjeszteni akarták, viszont az uralom az engedmények korlátozására törekedett. A brucki rendi gyűlésen a stájeri rendek a jezsuiták kitiltását követelték és ha ezt nem is, de elérték azt, hogy Károly főherceg a vallásszabadságot szóbeli engedéllyel biztosította. A protestánsok örömmámorban úsztak, csakhogy elkövették azt a hibát, hogy az engedély korlátait nem vették figyelembe, aminek folyományaképp a főherceg szigorú megtorló rendszabályokat léptetett életbe a protestánsok ellen. Megtiltotta nekik a külföldi egyetemek látogatását és a katholikus “hitvédelmi bizottságok”-at erélyesebb eljárásra utasította. Az ő halála után fia, Ferdinánd, aki erősen katholikus érzelmű volt, befejezte a katholizáló munkát. Első teendője az volt, hogy Grácból az evangélikus lelkészeket száműzte, utóbb pedig oly értelmű rendeletet bocsátott ki, hogy az összes protestánsok záros határidő alatt vagy térjenek át a katholikus hitre, vagy pedig vándoroljanak ki. A protestánsok szervezete oly hiányos volt, hogy a rendelet ellen nem tudtak védekezni s miután Ferdinánd főherceg a polgári jogok gyakorlatát is a katholikus hittől tette függővé, 1600 augusztus 4-én a protestáns gráciak ünnepélyesen visszatértek a katholikus egyház kebelébe. Hasonló kényszerrendszabályokkal sikerült Stájerország, Karintia és Krajna visszahódítása is a régi vallás számára.

Ekképp a Ferdinánd főherceg joghatósága alá tartozó vidékről a protestantizmus mondhatni teljesen kipusztult, mert legalább nyiltan senki sem merte magát protestánsnak vallani. Fegyveres ellenállásról szó sem lehetett, mert ennek eredménye úgy sem lett volna. A német protestáns fejedelmekhez intézett segélykérő szózat hiábavalónak bizonyult, mert a németországi protestánsok is alig birtak védekezni az ellenreformáció ellen. Hasonló módon és hasonló eszközökkel kísérletezett a Habsburg-ház a szorosan vett Ausztriában és a cseh-morva területen is. II. Rudolfnak itt kettős célja volt. Egyrészt fejedelmi hatalmát akarta öregbíteni s az összbirodalmat megteremteni, másrészt a katholikus ellenreformációt kívánta győzelemhez juttatni. Ami a fejedelmi hatalom növelését illeti, ezt úgy vélte elérni, ha a rendek bíráskodási jogát megsemmisíti és minden bírói hatáskört a császár joghatósága alatt egyesít. Lassanként az egyes tartományok és országok külön alkotmánya ellenére feltétlenül császárhű, igen gyakran külföldi férfiakat juttatott a legfontosabb hivatalokba s a szlávság által lakott területeket németekkel telepítette be. A katholizáló munka azonban nem hozott jó eredményeket. Felső és Alsó-Ausztria helytartója kezdetben a hitbuzgó Ernő főherceg, majd pedig Mátyás főherceg volt. Ernő főherceg kezdetben a városok ellen lépett, fel. Két rendelettel eltiltotta a protestáns istentisztelet látogatását.

Sokkal több eredménnyel dicsekedhetett Khlesl Menyhért, passaui püspök, Mátyás bizalmasa. Khlesl volt a kathotizáló mozgatom látható vezére s nyiltan követelte, hogy a tartományi városok és helységek lakosai mind térjenek vissza a katholikus vallásra. Egy 1596-ból származó rendelet szerint az egyházi eredetű javadalmak a katholikus lelkészeknek visszaadandók és a protestáns istentisztelet mindenütt beszüntetendő. Khlesl minden helységet meglátogatott és mindenütt közvetlenül maga vette át az áttérési nyilatkozatokat. A munka azonban még nem volt teljes. A parasztok lázongásával, is meg kellett küzdeni. A felsőausztriai parasztok forradalma egyrészt a felekezeti türelmetlenség, másrészt a földesúri önkény ellen irányult. A lázongást részint engedményekkel, ígéretekkel, részint erőszakkal fojtották el. Az ausztriai protestáns földesurak pedig Tschernembl Erazmusz báró vezérlete alatt szövetkeztek jogaik védelmére. Felkeresték a protestáns fejedelmi udvarokat, Rudolf császárnak pedig kijelentették, hogy erőszakos rendeleteinek “becsületbeli és lelkiismereti okokból” nem fognak engedelmeskedni. A katholikus rendek szintén szövetségre léptek és a császár Khlesl tanácsára a protestánsoktól visszavont minden engedményt. Ezzel elő volt készítve az út az erőszakos, döntésre. Csehországban és Morvaországban hasonló volt az ellenreformáció hatása.

Itt is ugyanazon eszközöket alkalmazta az udvar, mint a szorosan vett Ausztriában. Katholikusok, jezsuiták neveltjei, spanyolok és olaszok töltötték be a legjelentékenyebb közhivatalokat és méltóságokat. Császári kegy, spanyol cselszövés és a jezsuiták befolyása annyira hatottak a nemességre, hogy tömegesen tértek vissza a régi egyház kebelébe. Morvaországban nagy hatást keltettek Dietrichstein Ferenc bíboros lelkes hevülettől áthatott egyházi szónoklatai. Kényszert azonban a császári kormány csak 1600-tól kezdve alkalmazott. Ekkor is elsősorban a városok ellen fordult. Felelevenítette Ulászló király törvényét, amely szerint csak katholikusok és utrakvisták ismertettek el, polgári jogokat csak ezek élvezhettek. Igy aztán cseh és morva területen a protestánsok elégedetlenkedése és zúgolódása már határozott mozgalomban kezdett jelentkezni. Igazi veszedelem Ausztriát azonban csak Magyarország részéről fenyegette. Ezeket az eseményeket részletesen más helyütt tárgyaljuk. Magában a Habsburg-házban is meghasonlás következett be. II. Rudolf hovatovább zárkózottabb lett, uralkodói teendőit jóformán teljesen elhanyagolta s valóságos üldözési mánia vett rajta erőt. Elrendelte, hogy körülötte mindenki a legnagyobb csendben legyen. Szobájából alig távozott, fedett sétahelyeket építtetett magának, amelyeket lőrésekkel láttatott el. Fegyveres őrszemek vigyáztak az életére.

Éjjel-nappal, mint valami üldözött vad, járt, kelt, szimatolt, keresett, kutatott elbújt orvtámadók után, majd pedig dühöngeni kezdett és azt kiabálta, hogy a pokol ördögei mind megszállották felséges személyét. Nem csoda, ha ilyen uralkodó sokáig már nem gyakorolhatta a tényleges uralmat és utódáról kellett gondoskodni. A főhercegek II. Fülöp spanyol király hozzájárulásával a Habsburg-ház fejének Mátyás főherceget ismerték el, aki viszont a rendeknek támogatását igyekezett megnyerni. Ez legkorábban a magyar rendeknél sikerült, kik felette nehezteltek II. Rudolfra, amiért a bécsi és zsitvatoroki béke határozatait csak hosszas vonakodás után erősítette meg. Mátyás főherceg 1608-ban körülbelül húszezer ember élén Morvaországon keresztül bevonult Csehországba. Ott proklamációt tett közzé, amelynek vezérlő gondolatai voltak: a Magyarországgal való béke, a kormányzat javítása és a megsértett szabadságjogok visszaállítása. II. Rudolf császár úgyszólván minden támasz, segély nélkül volt Prágában. A cseh rendek tartózkodtak minden tettleges beavatkozástól, Mátyás főherceg pedig egy félórányira táborozott Prága előtt. Ilyen körülmények között II. Rudolf engedni volt kénytelen és fivére követeléseit teljesítette. Átengedte neki a cseh királyságot, elismerte magyar, királynak, Morvaország és Ausztria helytartójának, tehát szorosan véve ezeket az országokat Mátyás uralmába engedte át.

A négy ország rendjei formális szövetséget kötöttek jogaik védelmére. Mátyás főherceg pedig kénytelen volt II. Miksa türelmi nyilatkozatait elfogadni s a rendek jogait a legkiterjedtebb mértékben biztosítani. Erre Felső-Ausztriában a protestánsok elkobzott templomaikat mind visszakapták. Mikor pedig Mátyás Pozsonyba érkezett, hogy megkoronáztassa magát magyar királynak, előbb a vallásszabadságot biztosító koronázási feltételeket ismerte el és ennek bizonyítékául a protestáns Illésházy Istvánt nevezte ki nádornak. Hasonló sikereket értek el az ausztriai rendek is. A csehek természetesen szintén részt követeltek az előnyösre változott helyzetből. Ők a cseh tartománygyűlésen Budovec és Thurn Mátyás gróf ösztönzésére a politikai és egyházi szabadság biztosítását kívánták. Az udvar sokáig ellenkezett, hallani sem akart a cseh követelésekről, de amikor a csehek ideiglenes kormányzatot alakítottak, fegyverkeztek és Sziléziával, valamint Morvaországgal nyiltan szövetkeztek, II. Rudolf 1609 július 9-én kiadta a híres felséglevelet. Eszerint a protestánsok vallásszabadságot nyertek, a rendek pedig jogot kaptak arra, hogy templomokat és iskolákat építtethessenek. Végül kénytelen volt II. Rudolf a protestáns és katholikus rendek külön egyezményét is jóváhagyni és beleegyezni abba, hogy a katholikusok és protestánsok közötti vitát vegyes bizottság intézze el. Hasonló felséglevelet kapott Szilézia is.

Ezzel az eseménnyel az egyházi mozgalom némileg megszűnt, ellenben a politikai irányú mozgalom szünete csak rövid ideig tarthatott. Mátyás főherceg és II. Rudolf látszólag ugyanis kibékültek, de a császár titokban bosszút forralt a fivére ellen, aki őt annyira megalázta. Bosszúja megnyilatkozott abban, hogy nem akarta Mátyást utódának elismerni, hanem Lipót főhercegnek, a víg életű passaui püspöknek szánta a koronát. Lipót főhercegnek mintegy tizenkétezer fegyveres zsoldosa volt együtt, akiket a császár részére a jülich-klevei örökségi háború céljaira toborzott össze. A főherceg a csapatot nem bocsátotta el, noha zsoldjukat nem tudta fizetni, mire ezek a zsoldosok a császár szándékát megtudván Csehországba nyomultak és felkínálkoztak Prágában a császárnak. II. Rudolf már-már hajlandó lett volna a zsoldosokat fivére, Mátyás főherceg ellen harcba bocsátani, amikor a csehek is hirtelen fegyvert ragadtak és harcba elegyedtek a fegyelmetlen zsoldosokkal. Erre a császár a zsoldos sereg zsoldját kifizette s elszéledésre bírta őket, de már későn. A cseh rendek csapatai megszállották a prágai Hradsint és a császárt hatalmukba kerítették. Nemsokára megjelent Prágában Mátyás főherceg is. Mátyás főherceg és a cseh rendek követelésére II. Rudolf dühtől elborultan jelentette ki, hogy a cseh királyi koronáról Mátyás javára lemond. De ugyanakkor beszaladt a Hradsin legbelsőbb termeibe, bezárkózott, hogy ne hallja a cseh nép örömrivalgását.

Végre hosszas nógatás, sőt fenyegetés után aláírta a lemondó okiratot, de oly dühös lett, hogy őrjöngésében elharapta a tollat, szitkozódott és a Hradsin erkélyéről hangosan átkot kiabált Prágára. Ezek után már csak az üres császári cím maradt meg II. Rudolf számára. Fokozódott a már korábban jelentkezett őrülete, azt tervezte, hogy külföldre utazik és idegen sereg élén hódítja vissza birodalmát. Végre 1612-ben a halál minden tervezésének véget vetett. Mátyás főherceg lett tehát utóda II. Rudolfnak. Hogy a protestánsok nagyon bizakodtak az új uralkodóban, az előzmények szerint nem volt alaptalan. A német fejedelemségek közül a protestánsok (Brandenburg, Pfalz) csak az esetben helyezték kilátásba Mátyás elismerését császárrá, ha a protestánsok sérelmeit orvosolja, az udvari birodalmi tanácsba protestáns férfiakat is bevesz s joghatóságát közvetve a protestáns fejedelmek útján gyakorolja. Khlesl Menyhért bíboros, Mátyás császár főtanácsadója buzgó katholikus volta ellenére nem idegenkedett a méltányos megegyezéstől, de a katholikus rendek a leghatározottabban ellenezték a protestánsok feltételeinek a teljesítését. Az ellentét protestánsok és katholikusok között mind élesebbé vált és amikor Mátyás a regensburgi birodalmi gyűlésen megjelent, csak a katholikus rendeket látta maga körül. Minden közvetítő indítvány kudarcot vallott, végül maga Mátyás is a katholikus liga mellé csatlakozott.

Mindenki háborútól tartott s nem ok nélkül. Khlesl jóakaratú közvetítései siket fülekre találtak. A Habsburg-ház uralma alá tartozó országokban mindenütt elégedetlenség, nyugtalanság jelei mutatkoztak, felekezeti és politikai ellentétek sorakoztak egymás ellen. Teljesen érett volt a helyzet arra, hogy valami nagy, megrendítő esemény következzék be, hogy kitörjön a népek lelkének rettentő vihara.